Oroszországban éles határvonal választja el a létező kétféle életszínvonalat. A gazdagok és szegények között tulajdonképpen nem is találunk átmenetet. Ezt a szembetűnő különbözőséget egyértelműen láthatóvá teszik az életkörülmények. Ez remekül szemléltethető a lakberendezés irányából nézve is.A városban élő családok túlnyomó többsége szociális lakásokban tengeti mindennapjait, mely lakóterek lényegében jellegtelen, szegényes bútorzatok tárháza. Míg a gazdag honfitársaik a világ trendjét követve, színvonalas pompával veszik körül magukat, nem ritkán némi oroszos túlkapással fűszerezve. Egyik eset sem igazán említésre méltó a lakberendezés szemszögéből. Nem úgy az eredeti orosz hagyományokon alapuló építészet, illetve lakóterek kialakítása, melynek különlegesen sajátos hangulatvilága egészen varázslatos, szinte már mesebeli világba kalauzolja a szemlélőt. Noha jóval az urbanizáció előtt is széles szakadék tátongott a két társadalmi réteg között, mégis fellelhető volt mindkét oldalon a fantáziadús kézművesség, mely jellemzően a fafaragásban és az ötvösművészetben mutatkozott meg. A házak – függetlenül az anyagi helyzettől – hatalmas, kérgüktől megtisztított farönkökből épültek, a különbség csupán a nagyságban volt mérhető. Az épületek homlokzatát kivétel nélkül rendkívül díszes faragott elemek uralták, például a számos helyen fellelhető lófejjel.A kapukat, ablakkereteket úgyszintén gazdagon díszített faragásokkal, vagy beleégetéssel tették mutatóssá. Legkedveltebb ornamentumnak a csipkézés, illetve állati motívum számított, melyet sűrűn alkalmaztak minden egyéb használati tárgyon. A belső térrendezés tekintetében a dél-orosz illetve észak-orosz minta szolgált alapul, bár a különbség nem számottevő. Míg az északiaknál a bejárat mellett a kemence helyezkedett el, átellenben pedig a szent sarok, addig a délieknél éppen fordított elrendezés dívott. A 19. század végére azonban szinte általánossá vált az észak-orosz házbeosztás. Az oldalfalak mentén széles padok sorakoztak, – némely tájegységen az elmaradhatatlan lófejjel – melyek sokszor alvóalkalmatosságként is funkcionáltak. A bútorzat többnyire egy-két igen súlyos szekrényből vagy polcból tevődött össze.
Sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek arra, hogy a lakásbelsőt gazdagon megmunkált használati tárgyakkal tegyék hangulatossá. Szinte mindent fából készítettek, melyek nem ritkán állatalakok formájában láttak napvilágot. Egyáltalán nem számított különlegességnek egy kacsát, netán lófejet formázó csésze. Kedveltek voltak a fatörzsből kivájt, dúsan mintázott edények, evőeszközök, különféle tárolók, ruhásládák, guzsalyok, sulykok, amikkel még most is találkozhatunk a vidéki mindennapokban, és amiken az állatforma mellett fellelhetők voltak a geometrikus motívumok, rozetták, rombuszok. Valamint nem utolsó sorban az orosz népi stílus legfőbb jellemzője, a khokloma. Ez az arany virágokból és levelekből álló minta minden orosz otthon jellegzetessége, mivel a néphit szerint fényt és egészséget hoz a tulajdonosának. Ezt a mai napig szívesen használják díszítőelemként a legdivatosabb tárgyakon is. A fafaragás mellett legősibb népművészeti forma a hímzés, illetve gyöngyözés volt. Meseszépen tarkított textíliákat aggattak az ablakokra, csodásan kivarrt díszterítőkkel, dísztörölközőkkel tették színesebbé otthonaikat, fürdőházaikat. A felsőbb társadalmi osztályban, noha az alapok a fentebb említettek voltak, már nyoma sem volt ennek a letisztult finomságnak, harmóniának. Minden felfokozott szintre emelkedett, erősen eklektikus stílusban. A gazdag mintázatú párnák, szőttesek, súlyos szőnyegek, függönyök nem nélkülözték a ragyogást sem. Ugyanez volt elmondható a dísztárgyakról, melyek egymással versengve tükrözték vissza a fényt. A fényes rézedények, vázák, falikarok, a csillogó ezüstök, ragyogó, festett csempeburkolatok, tündöklő kristályok, barokkos tükrök, a legapróbb míves szappantartó, mind cári pompába öltöztették a házat. Természetesen a fényűzés nem állhatott meg ezen a szinten. Mindezt csak fokozták a jellemzően orosz hagymakupola alakúra tervezett színes üvegablakok, ajtók, a mozdíthatatlannak tűnő bútormonstrumok és a dekorációként előszeretettel kiállított vadásztrófeák.
Ám, míg az életszínvonalban ennyire eltérő különbségek voltak megfigyelhetők, akadt egyetlen dolog, mely mindkét részről szentnek és nélkülözhetetlennek bizonyult. Ez pedig nem más, mint a szamovár. Annak ellenére, hogy nem volt olcsó mulatság, elmondható, hogy a 18. századtól minden háztartás szerves részét képezte, mely a ház legmegbecsültebb darabjának számított. A réz, ezüst vagy arany edények nem szűkölködtek díszítőelemekben. A cifra csapokkal, csipkézett fogantyúkkal, madárfejet utánzó kiöntőkkel felszerelt szamovárokat egyfajta szimbólumként tartották számon, mely köré összegyűlhetett a család. Egyenesen szerencsétlenségnek tartották, ha valamilyen oknál fogva meg kellett válni tőle, ami bizony megesett, ha az adóhatóság lefoglalta azt. A parasztházakban ugyanis ez a tárgy képviselte a legnagyobb értéket. A cikkben felsorakoztatott jellegzetességek mellett tehát elválaszthatatlan stílusjegyként, a szamovárral koronázhatjuk meg egy hamisítatlan orosz miliő megteremtését.
