Az eklektika elsősorban a felület művészete. A több száz éves bútorformák legfeljebb reprezentatív helyiségekben vagy díszítő funkcióban állják meg a helyüket; a múltidéző bútorokkal az arisztokrácia környezetéhez igazodni kívánó polgárság otthonaiban jobbára olyan darabokkal találkozunk, amelyek képesek kiszolgálni a XIX. századi életformát, miközben látványukkal az ősiség illúzióját kívánják kelteni. Az eklektikára nem annyira a faragott, mint inkább a kisebb-nagyobb sorozatban gyártott és a sima felületre rátett díszítőelemek a jellemzőek, amelyek éppúgy lehetnek román, mint gótikus vagy reneszánsz stílusúak. A székek között pedig mind nagyobb teret hódítanak az esztergált elemekből változatos összeállításban készülő munkák; ezeket igen gyakran dombornyomású préselt bőr ülőlappal és háttámlával látják el. Az eklektika ismérve nem csupán az egy alkotáson belüli stíluskeveredés, hanem az is, hogy egymás mellett születnek a legkülönfélébb jellegű darabok: a „román”, a „gótikus”, a „reneszánsz” munkák. Ez utóbbiak sorában külön kategóriát képviselnek azok a dúsan párnázott, steppelt (gombtűzéssel varrott) és rojtokkal-bojtokkal ékesített, nem ritkán igencsak bonyolult felépítésű szalonbútorok, amelyek Bécsből érkeztek, és amelyeket bécsi reneszánszként ismerünk. Az eklektika azt jelenti: kevert. A kifejezés arra utal, hogy a tizenkilencedik század második felében, amikor a művészet minden ágában a múlt felelevenítésével kísérleteztek, a régi stílusok – a romantika, a gótika, a reneszánsz, a barokk – elemeit vegyítve hoztak létre eddig nem volt, s akár újnak is tekinthető irányzatot. Ezt – utólag – a művészettörténészek historizmusnak nevezték el; annyiban jogosan, hogy a képzőművészeti hierarchia csúcsán elhelyezkedő festészetben abban az időben a történelmi témák uralkodtak. Művelői nem a régi stílusokat utánozták ugyan, de sorsfordító ütközeteket, tetteik révén halhatatlanná vált személyiségeket, illetve a Biblia és a mitológia meggyökeresedett jeleneteit örökítették meg az akadémia kánonjához igazodó eszközökkel.
Az építészetben és az iparművészetben ilyen – tematikus – múltidézés nem lehetséges. Itt inkább eklektikáról lehet és kell beszélnünk. Azaz olyan bútorokról, amelyekben a legkülönfélébb stiláris elemekkel találkozunk. A XIX. század néhány más szellemi áramlata, a neorokokó és a neobarokk, illetve a reneszánszot megidéző ónémet szintén a múltba fordult ihlető-megtermékenyítő példákért, de egységes alkotásokat hoztak létre, mivel csak egy bizonyos formavilágból merítettek. Nem így az eklektika, amelyre éppenséggel a sokszínűség, egyfajta kavalkád a jellemző – még akkor is, ha egy-egy tárgyon belül valamely ízlés domináns szereppel bír. Az eklektika leginkább a középkorhoz fordul. Egy olyan időszakból merít ösztönzést, amelyből kevés emlék maradt ránk. Olyan darabokkal dolgozik, amelyek funkciójukat tekintve közvetlenül nem felhasználhatóak, eleve igénylik tehát az átalakítást, a jelen igényeihez való igazítást. Ez elsősorban a neogótikus bútorokra vonatkozik, amelyek az eklektikában az eredetinél jóval gazdagabb – a reneszánsz és a barokk idején kimunkált – konstrukciós megoldásokkal kombinálódnak. Még inkább áll ez a neoromán berendezésre, mert a X-XII. századi székek és asztalok a minimális komfortot sem nyújtják. Ez esetben a tervezők lényegében „modern” szerkezetre applikálnak román stíluselemeket – ilyen módon alakították ki és díszítették például Hauszmann Alajos tervei szerint a XIX-XX. század fordulóján átépített budai vár Szent István-termét.
Az eklektika elsősorban építészeti irányzat: ott a legnagyobb a stíluskínálat, másrészt a nagy méretek miatt viszonylag könnyen összehangolhatók a különböző korokból származó megoldások – gondoljunk csak a budapesti Szépművészeti Múzeumra, amelyben antik, reneszánsz, barokk elemek társulnak és alkotnak impozáns egységet. Ugyanez okból az eklektika elsősorban az építészettel legközelebbi rokonságot tartó szekrények, tálalók, komódok körében hódít. Az eklektikus alkotók szívesen elevenítenek fel középkori műformákat is, amilyen a dressoir (ebédlőben elhelyezett edénytartó állvány), a magas lábakra emelt ládából képzett kabinetszekrény, amely elődje a később oly népszerű szekreternek. Újra készítenek szinte ácsolt bútornak ható székeket, amelyek sokkal inkább emlékeztetnek trónusra, mint kényelmes ülőalkalmatosságra.
