Napjainkban egyre több régi tárggyal (bútorral, szőnyeggel, festménnyel) találkozunk a lakásokban. Csakhogy keveset tudunk róluk. A szakkönyvek múzeumi mesterművek, illetve külföldi régiségek alapján íródnak. Induló sorozatunkban mi viszont arra törekszünk, hogy Magyarországon fellelhető nem múzeumi, hanem valódi használati tárgyak, bútorok bemutatásával segítsünk a tájékozódásban azoknak, akik szívesen fogadnak otthonukba néhány „antik” holmit. Ez a XIX. század végi garnitúra egyenes vonalaival és puritán megjelenésével akár a bécsi szecesszió mértani felfogását is képviselhetné, de nem erről van szó. A kartámasz és a hátsó lábak íves vonala, egyáltalán a kényelem dominanciája a látvány fölött a biedermeier szalon lakályosságát idézi A biedermeier, szigorúan véve, alig másfél évtizedre korlátozódik. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus (1815) után bontakozott ki és a legtöbb országban virágzása az 1830-as forradalommal véget is ér. Nem így azonban nálunk. Minthogy létrejötte elválaszthatatlan a polgárosodástól, a magyarországi fejlődés megkésettsége folytán a reformkorban még csak előzményeiről beszélhetünk, fő periódusa az 1848-as forradalom utáni évtizedekre esik. A legjelentősebb magyar biedermeier asztalosmester, Steindl Ferenc alkotói munkássága az 1824 és 1860 közötti időszakot fogja át.
A biedermeierben született a lakáskultúra. Azaz a bensőséges családi élet hasonlóképp barátságos környezetét megteremtő meleg otthon. Erről – a korábbiakkal ellentétben – immár nem a kastélyok és paloták építészei gondoskodtak, hanem a nők, akik a gyereknevelés és az otthonteremtés feladatát kapták a kor társadalmától. Ha csak a formákat nézzük, a biedermeier nem más, mint a klasszicizmus kései változata – innen az egyszerűsége és finom eleganciája. De ennél lényegesebb a küldetése: az, hogy a biedermeier lakás menedék a zord valóságból az otthoni miliőben biztonságot találó polgár számára.Ez a magyarázata annak, hogy ez a stílus Közép-Európában bontakozott ki, vagyis olyan országokban, ahol a régi (feudális) rend restaurációja miatt a családi környezet nyújtja mind a szellemi fejlődéshez, mind az önmegvalósításra a legkedvezőbb feltételeket. A biedermeier otthon puha fészek. Fő színtere a szalon, virágmintás tapétával a falon, amelyet képek is díszítenek. A ház ura íróasztal mellett rendezgeti hivatali leveleit, asszonyának varróasztalka segít abban, hogy kiegészítse azt, amit készen még nem tud megvásárolni, s emellett hímzéssel ékesítse a legszebb darabokat. A festménnyel összekombinált falióra, az úgynevezett képóra a biedermeier enteriőr szinte elmaradhatatlan kelléke. Általában tájkép vagy zsáner, itt történetesen egy történelmi jelenet (Budavár bevétele) látható Az ablakok előtt két oldalra széthúzva és átkötve függöny, a padlón, amely ekkor még többnyire fenyődeszka, szőnyegek, a sarokban ülőgarnitúra kényelmes fotelokkal,karosszékekkel és szófával, itt fogadják a vendégeket (a barátokat és a családtagokat). Szalongarnitúra a stílusra jellemző, áttört háttámlájú székekkel, egyenes első és finoman ívelő hátsó lábakkal. Az asztallábak – klasszicista örökségként – gyakran görög hangszerre (líra) emlékeztetnek, amely itt már alig érzékelhető a rokokós ívek miatt. Hasonló az összekötő elem is. Nem ritka a hangszer (fortepiano vagy zongora), amelyen a nagylány gyakorol, ha nem az anyukája játszik rajta. Vele szemközt vitrin, benne porcelánok, ezüst és üvegtárgyak – nem annyira használatra szolgálnak, mint inkább atmoszférateremtésre; többségükhöz ugyanis emlék fűződik: a felmenőkhöz vagy éppenséggel a tulajdonosok valamelyik utazásához kapcsolódnak. A finom, majdhogynem szentimentális érzésekre hangolt biedermeier idilli világának elmaradhatatlan kelléke a szuvenír. Akkor még nincs fénykép, így emlékpoharak és más dísztárgyak segítenek abban, hogy nosztalgiázással megállítani véljék az időt. Biedermeier festészet, irodalom és zene is létezik (mindegyikben a fentiekben vázolt bensőséges érzelemvilág dominál), de a stílus fő műfaja a bútor. A bensőségességből két dolog következik: hajlékonyság és figyelmesség. Ha akadnak is egyenes lábú vagy háttámlájú darabok, illetve derékszögben konstruált szerkezeti elemek, sokkal inkább jellemzőek a kerek formák és a finom ívek. Meg a dísz, amely azonban mindig mértéktartó. Ahogy a lábak, a karfák vagy a háttámlákon az ívek – gyöngéd hullámként – éppen csak hajlanak, úgy a stilizált virágdíszek és más ornamensek sem borítják el a felületet, éppen csak jelzésszerűek, ily módon hangsúlyozva az összkép nyugodtságát.
